Római gondolatok

Ismét üdv! Már megint én zargatom a tisztelt olvasót (a fiatalabbik Zsuzsi). Anya már napokkal ezelőtt bejelentette, hogy az utolsó posztot, amiben megérkezünk Rómába, azt én fogom megírni. Így hát itt volnék.

Mint azt az előbbi megjegyzésemből ki lehetett találni, elértük Rómát. Az igazi, olasz, történelmi Rómát. (Legnagyobb bánatomra eddig egy mitológiai lénnyel sem találkoztam, de azért nem adom fel a reményt. 😉)

De haladjunk kronológiai sorrendben. Miután sikerült rávenni magunkat az indulásra, másfél-két órát utaztunk arra a pontra, ameddig tegnap eljutottunk. Az olaszok közlekedési stílusának és sok más körülménynek köszönhetően apa már elég frusztrált volt, mire odaértünk.

Amikor végre elindultunk, fenomenális szakasz következett. Legalábbis gondolom, hogy csodaszép volt a kilátás, mert én leginkább az utat figyeltem a kerekem előtt, és arra koncentráltam, hogy el ne csapjanak. Az olaszok valamiért nem tolerálják a bicikliutakat, tehát az úton gurultunk le a lejtőn.

Körülbelül félúton apa elérte azt a pontot, amit általában a túra végére szokott. Amikor úgy néz ki, hogy azon gondolkodom, hogy anyát hívjam-e, vagy a mentőket. Most eleve aggódtam is érte, mert megtudtam, hogy orvosilag nem sportolhatna aktívan a térde miatt. De mivel már fordult vele elő ilyen korábban, készültünk rá, és adtam neki sport müzlit (nem tudom, mi a hivatalos neve, így hívom). Az egy kicsit helyrepofozta, és problémamentesen letekerte a maradék húsz km-t Rómáig. A városban pedig végre (végre!) bicikliutakon tekerhettünk.

Amikor elértük a Tiberisz (Tevere - a szerk.) folyót, apa megkérdezte, hogy szerintem van-e egyetlen méter a partján, ahol nem öltek meg senkit. (Sokan nem tudják, de eredetileg történelem-földrajz szakon végzett, szóval kérdezhettem az emlékművekről.)

Maga a város számomra elég vegyes első benyomást nyújtott. A folyópartról egy meredek lépcsőn és egy keskeny fémsínen kellett felhoznunk a bicikliket, aztán pedig olyan forgalomban mentünk, hogy nem tudtam, én csapok-e el valakit, vagy engem fognak. Iszonyatos a tömeg, de addig ez valahogy nem zavart, amíg láttam a Colosseumot és a Római császárok szobrait (próbáltam felidézni, hogy ki melyik dinasztiához tartozott, de amikor apa sokadszorra felelte azt, hogy ez teljesen lényegtelen, abbahagytam). Milliószor láttunk S.P.Q.R. feliratot, és szerintem az őrületbe kergettem a többieket azzal, hogy egyre csak azt ismételgettem, hogy Senatus Popolusque Romanus.

Mint valószínűleg tudja a kedves olvasó, ez volt az utunk végcélja. Még lesz egy-két esemény, de számomra tulajdonképpen véget ért a biciklitúra. Az utolsó. Nem tudom, hogy ez eddig mennyire volt hangsúlyozva (vagy nyilvános-e egyáltalán), de nem lesz több Apa-lánya bringatúra. Mióta bejutottam gimnáziumba, elbicikliztünk a Duna forrásától Veresegyházig és Budapestig, valamint Amszterdamon keresztül az Északi-tengerig. Ha még biciklizünk is, az már nem lesz tudósítva, mert mindketten úgy érezzük, hogy ennyi elég volt. (Bár apa tervezi, hogy ötvenévesen részt vesz a Brompton-világbajnokságon Londonban, szóval ki tudja.)

Éppen ezért, mert valószínűleg ez az utolsó poszt, amit megírok a témával kapcsolatban, megragadnám a lehetőséget, hogy pár szót említsek az autizmusról. Akit csak a biciklitúra része érdekli a dolognak, akkor az ne olvassa tovább a bejegyzést! Viszontlátásra!

A legtöbben nem tudják, hogy mit jelent az az autizmus. Vagy nem hallottak még róla, vagy pedig azt hiszik, ez egy betegség. Számtalanszor hallottam már, hogy az „autista” szót a „hülye” szinonimájaként használják. Innen látszik, hogy életükben maximum egyszer, ha találkoztak autizmus spektrumzavarral élővel. A testvérem autista, és valóban más, mint egy „hétköznapi” ember (bár kétlem, hogy létezik ilyen). De ez nem azt jelenti, hogy butább is. Igen, valószínűleg sosem lesz képes megcsinálni a fizika házimat, viszont könnyedén visszamond még évek után is egy beszélgetést szóról-szóra! Vannak olyan autizmussal élők, akik kiemelkedőek valamiben (pl. tudomány vagy művészet, esetleg vonatmodellek), ugyanakkor képtelenek kezelni a társas kapcsolatokat. Példának okáért, ha jól tudom, Nicola Tesla is autizmussal élt. Azonban nem szeretném megírni a Wikipédia autizmusról szóló oldalát, csupán arra szeretnék kilyukadni, hogy ez nem olyan, mint egy halálos ítélet.

Hogy teljesen őszinte legyek, meg kell hogy mondjam (írjam), hogy nekem nincs közöm a túra gyűjtés részéhez, és nem is különösebben érdekel. Persze fontos, hogy azok a lakóotthonok pénzhez jussanak, de engem jobban foglalkoztat a társadalmi megítélés. Reménykedem, hogy amikor az öcsém oda jut, hogy önálló életbe kezd, lesz erre lehetősége. Hogy a társadalom nem fog ráakasztani egy stigmát, ami egész életére elszigeteli a többiektől. Én csak ennyit kérhetek a kedves olvasótól. Hogy egyetlen pillanatot áldozzon az életéből arra, hogy belegondol, milyen lehet azoknak, akiket egész életükben diszkriminálnak valami olyan miatt, amiről nem tehetnek. Hogy ne kelljen bocsánatot kérniük azért, mert olyanok, amilyenek. És én itt most nem csak az autistákról beszélek.

Ennyit akartam elmondani, nem tudom, hogy ebből mennyi lényeges. Mindenesetre ha akár egy ember is belegondol az utunk hatására, hogy milyen az ő, a mi életünk, ha akár csak egyetlen embernek is tudtunk segíteni a projekttel, akkor már megérte.

💙💙💙