Ismét üdv! Már megint én zargatom a tisztelt olvasót (a
fiatalabbik Zsuzsi). Anya már napokkal ezelőtt bejelentette, hogy az utolsó
posztot, amiben megérkezünk Rómába, azt én fogom megírni. Így hát itt volnék.
Mint azt az előbbi megjegyzésemből ki lehetett találni,
elértük Rómát. Az igazi, olasz, történelmi Rómát. (Legnagyobb bánatomra eddig
egy mitológiai lénnyel sem találkoztam, de azért nem adom fel a reményt. 😉)
De haladjunk kronológiai sorrendben. Miután sikerült rávenni
magunkat az indulásra, másfél-két órát utaztunk arra a pontra, ameddig tegnap
eljutottunk. Az olaszok közlekedési stílusának és sok más körülménynek
köszönhetően apa már elég frusztrált volt, mire odaértünk.
Amikor végre elindultunk, fenomenális szakasz következett.
Legalábbis gondolom, hogy csodaszép volt a kilátás, mert én leginkább az utat
figyeltem a kerekem előtt, és arra koncentráltam, hogy el ne csapjanak. Az
olaszok valamiért nem tolerálják a bicikliutakat, tehát az úton gurultunk le a
lejtőn.
Körülbelül félúton apa elérte azt a pontot, amit általában a
túra végére szokott. Amikor úgy néz ki, hogy azon gondolkodom, hogy anyát
hívjam-e, vagy a mentőket. Most eleve aggódtam is érte, mert megtudtam, hogy
orvosilag nem sportolhatna aktívan a térde miatt. De mivel már fordult vele elő ilyen
korábban, készültünk rá, és adtam neki sport müzlit (nem tudom, mi a hivatalos
neve, így hívom). Az egy kicsit helyrepofozta, és problémamentesen letekerte a
maradék húsz km-t Rómáig. A városban pedig végre (végre!) bicikliutakon
tekerhettünk.
Amikor elértük a Tiberisz (Tevere - a szerk.) folyót, apa megkérdezte, hogy
szerintem van-e egyetlen méter a partján, ahol nem öltek meg senkit. (Sokan nem
tudják, de eredetileg történelem-földrajz szakon végzett, szóval kérdezhettem
az emlékművekről.)
Maga a város számomra elég vegyes első benyomást nyújtott. A
folyópartról egy meredek lépcsőn és egy keskeny fémsínen kellett felhoznunk a
bicikliket, aztán pedig olyan forgalomban mentünk, hogy nem tudtam, én csapok-e
el valakit, vagy engem fognak. Iszonyatos a tömeg, de addig ez valahogy nem zavart,
amíg láttam a Colosseumot és a Római császárok szobrait (próbáltam felidézni,
hogy ki melyik dinasztiához tartozott, de amikor apa sokadszorra felelte azt,
hogy ez teljesen lényegtelen, abbahagytam). Milliószor láttunk S.P.Q.R.
feliratot, és szerintem az őrületbe kergettem a többieket azzal, hogy egyre
csak azt ismételgettem, hogy Senatus Popolusque Romanus.
Mint valószínűleg tudja a kedves olvasó, ez volt az utunk
végcélja. Még lesz egy-két esemény, de számomra tulajdonképpen véget ért a
biciklitúra. Az utolsó. Nem tudom, hogy ez eddig mennyire volt hangsúlyozva
(vagy nyilvános-e egyáltalán), de nem lesz több Apa-lánya bringatúra. Mióta
bejutottam gimnáziumba, elbicikliztünk a Duna forrásától Veresegyházig és
Budapestig, valamint Amszterdamon keresztül az Északi-tengerig. Ha még
biciklizünk is, az már nem lesz tudósítva, mert mindketten úgy érezzük, hogy
ennyi elég volt. (Bár apa tervezi, hogy ötvenévesen részt vesz a Brompton-világbajnokságon
Londonban, szóval ki tudja.)
Éppen ezért, mert valószínűleg ez az utolsó poszt, amit
megírok a témával kapcsolatban, megragadnám a lehetőséget, hogy pár szót említsek az autizmusról. Akit csak a biciklitúra része érdekli a dolognak,
akkor az ne olvassa tovább a bejegyzést! Viszontlátásra!
A legtöbben nem tudják, hogy mit jelent az az autizmus. Vagy
nem hallottak még róla, vagy pedig azt hiszik, ez egy betegség. Számtalanszor
hallottam már, hogy az „autista” szót a „hülye” szinonimájaként használják.
Innen látszik, hogy életükben maximum egyszer, ha találkoztak autizmus
spektrumzavarral élővel. A testvérem autista, és valóban más, mint egy
„hétköznapi” ember (bár kétlem, hogy létezik ilyen). De ez nem azt jelenti,
hogy butább is. Igen, valószínűleg sosem lesz képes megcsinálni a fizika
házimat, viszont könnyedén visszamond még évek után is egy beszélgetést
szóról-szóra! Vannak olyan autizmussal élők, akik kiemelkedőek valamiben (pl.
tudomány vagy művészet, esetleg vonatmodellek), ugyanakkor képtelenek kezelni a
társas kapcsolatokat. Példának okáért, ha jól tudom, Nicola Tesla is
autizmussal élt. Azonban nem szeretném megírni a Wikipédia autizmusról
szóló oldalát, csupán arra szeretnék kilyukadni, hogy ez nem olyan, mint egy
halálos ítélet.
Hogy teljesen őszinte legyek, meg kell hogy mondjam (írjam),
hogy nekem nincs közöm a túra gyűjtés részéhez, és nem is különösebben érdekel.
Persze fontos, hogy azok a lakóotthonok pénzhez jussanak, de engem jobban
foglalkoztat a társadalmi megítélés. Reménykedem, hogy amikor az öcsém oda jut,
hogy önálló életbe kezd, lesz erre lehetősége. Hogy a társadalom nem fog
ráakasztani egy stigmát, ami egész életére elszigeteli a többiektől. Én csak
ennyit kérhetek a kedves olvasótól. Hogy egyetlen pillanatot áldozzon az
életéből arra, hogy belegondol, milyen lehet azoknak, akiket egész életükben
diszkriminálnak valami olyan miatt, amiről nem tehetnek. Hogy ne kelljen
bocsánatot kérniük azért, mert olyanok, amilyenek. És én itt most nem csak az
autistákról beszélek.
Ennyit akartam elmondani, nem tudom, hogy ebből mennyi
lényeges. Mindenesetre ha akár egy ember is belegondol az utunk hatására, hogy
milyen az ő, a mi életünk, ha akár csak egyetlen embernek is tudtunk segíteni a
projekttel, akkor már megérte.
💙💙💙
